Márai Sándor:
Premier
Egy órája már, hogy megszületett a kisgyermek. Az ápolónő pólyába csavarta és elment reggelizni, mert az élet megy tovább, minden gyönyörű ordenáréságával és útszéli órarendjével; semmi nem tudja útját állni, még az ilyen miniatűr világesemény sem, mint egy új ember születése. A kisgyermek kényelmetlenül fekszik a pólyában, és unatkozik. A rokonok föléje hajolnak, és ismerős vonásokat keresnek az arcában. De az igazság az, hogy a kisgyermek e pillanatban még nem hasonlít senkire; nem rokona még Imrének, sem Évának, nem döntött hasonlóság felől, tartózkodó közönnyel pillant maga elé. A kisgyermek most élete első órájában, rokona még az egész emberiségnek. Most még ő a modell, a homo sapiens modellje, ő az "ember", mintegy piszkozatban, primitív fogalmazásban. Most lehetne még akárki. Kis idő múlva már ő lesz Jancsi, az a bizonyos, az utálatos vagy aranyos, az okos vagy kelekótya De életének ebben az első órájában olyan szabad még, amilyen nem lesz már soha többé. Néhány nap múlva már ellenszenveket érez és rokonszenveket, utálja majd Dezső bácsi dohányszagát, s szereti a fiatal mama tejszagát.
E pillanatban nem szeret még senkit és semmit. nagy dolog, öregem! - gondolom, amíg a bölcsője fölött könyökölök. - Te vagy most s még néhány óráig, talán az első etetés pillanatáog, a legnagyobb úr a világon. Még nem tartozol senkinek semmivel. Milyest az első korts tejet leszíttad anyád melléből, már adósa vagy neki, eljegyezted magad az emberekkel, vágyakozol, szeretsz és gyűlölsz. Most tiszta még, s a szónak nem csak pelenkai értelmében tiszta. Körmei hosszúak, haja dús. arca duzzadt és vörös. A boldogságból érkezik, a rejtettségből, az életből; igen, egy kissé a halálból érkezik. Természetesen bőgött, mikor megérkezett. Igaza van! - gondolom. - Én is bőgnék. A nyári napot látta első pillantásával, de a nap nem tetszett neki. Gyanít valamit? Már hallgat, vakarózik. Torkom köszörülöm, halkan beszélek hozzá:
- Hozott Isten! Én vagyok a Sándor bácsi. Ez is a szanatóriumi szoba. Ott az ágyban fekszik anyád. Köszönöm, jól van. Igen, ő egész biztos szeret téged. Minden más bizonytalan. Én sem tudok sokkal többet. Apád künn sétál a folyosón, elégedett arccal fogadja a gratulációkat. Roppant büszke; szó se róla, nem kis dolog, amit csinált. Te ezt még nem érted. Ezerkilenccszázharmincötöt írunk, Krisztus után, ha nem tudnád. persze hogy nem tudod, a te időszámításod messzebb kezdődik, valahol az idők elején. Most még a végtelennel számolsz, a semmivel. Kis idő múlva kénytelen leszel megszokni, hogy rongyos földi méretekkel, egy-két ezer esztendőkkel számoljál. A szemed kék; valószínűleg ezt sme tudod. Néhány nap múlva megváltozik majd a színe; akkor már millió apróság esett a szemedbe, fény, szín és vonal, s attól sötétül el, mintegy haragjában és zavarában. Most kék még, csodálatos kék; nincs "mint", nincs hasonlat erre a kékségre, nem hasonlít az ég, sem a tengerszemek kékségére; egyszerűen olyan kék, mint egy újszülött szeme, egy órával azután, hogy megpillantotta a világot. Megnyugtatlak, van mindened, ami az élethez kell. Kezed, lábad, teljes felszerelés. Nem felejtettek el semmit. Most már aztán rajtad múlik minden, barátom.
Nem lesz nagy mulatság. Vágyódás lesz, örök vágyódás, fájdalom, kielégületlenség, harag és indulat; s néha, egy villanásra, az a csodálatos fényesség, amiért talán érdemes élni: ha egy pillanatra szeretsz valamit vagy valakit. De az is más lesz, mint elképzeled, nem ilyen fellengzős, sokkal egyszerűbb, tárgyilagosabb.
Na nem akarlak megijeszteni. Pontosan olyan vagy, mint egy ember. Nem vagy szép, sem rút; ember vagy. Úgy is mondhatnám: embenek éppen elég tökéletes vagy... Kis szerveid, csodálatos szíved, felfoghatatlan mirigyeid, a bolygóideg, minden működik már, tökéletes összhangban. Ez a kis masina a szíved, amely néháy hónapja és egy órája dobog már; így jár majd az utolsó pillanatig, egyetlen ütem kihagyása nélkül, remélhetőleg sok-sok éven át. De most sokkal tökéletesebben mint valaha is lehet, akárhogy edzed majd, bármint is vigyázol reá. A feladat, melyre felkészül, herkulesi; át kell szolgálnia az életet. Tested üde sejtjei most mident kibírnak még; a halál előszobájából érkezel, amely egyidejűleg az élet előszobája is, mert a végtelenben ilyen helyszűke van. Tanácsaim a következők: ne dohányozzál, ne igyál alkoholt, élj mértékletesen... ó, te, nem tudok semmit. Élj, ahogy lehet. Azt sem mondom, hogy "jó" legyél vagy "hűséges", vagy "szorgalmas"; leszel jó is hűséges is, s közben leszel pimasz és aljas is. Ember leszel. Miért nézel ilyen hidegen? Nem tetszik? Ki kell bírni, fiacskám.
Igen, sokan nem bírják, elszöknek. Most nem ismered még a félelmet, nem tzdod, mi az, amikor alkonyodik, vagy a szomszéd szobában kiabálnak, vagy nem hozzák idejében az ételt... Irigyellek és sajnállak. Én már mindent tudok, azt is, hogy e tudásom birtokában nem lettem okosabb, sem boldogabb, mint amilyen te vagy itt, az élet ez ünnepélyes órájában, a premieren. Szemed most nem tudja még a különbséget a vekkeróra és köztem, Sándor bácsi között. De lám, már szájadba dugod az ujjaidat; szeretnél valamit... Már kezdődik. Így kezdődik.
Mit akarsz, drágám? Tejecskét? Igen, tejecskét, aztán labdát, falovat, aranyórácskát, családi házacskát, autócskát, készpénzecskét, felebarátod marhácskáját, aranyacskáját és asszonykáját. Így kezdődik és így megy tovább. Nem tehetsz róla. Tudod, hol élsz? A földön. Jól kikerested, öregem. A földön élsz; amolyan csillag ez, tengerekkel és szárazföldekkel; nem éppen jelentékeny és elsőrendű csillag, milliárd naprendszer körül az egyik naprendszer egyik másodrangú bolygója csak. De ha neked éppen ez kellett...
E pillanatban, életed első órájában, mindenfelé a világon gázbombákat töltenek abból a célból, hogy te ezen a földön ne élhess soká és nyugodtan; de tudnod kell, hogy van benned is, mint minden emberben, valami halhatatlan, s ezenfelül saját végzeted van, mely függetlenül az emberiség végzetétől; majd gyújtok részedre egy gyertyát Szent Antalnál, s remélem, neked jobb lesz. Remélem; csak nem hiszem. Mert már e pillanatban, látod, életed első órájában, mikor ilyen tisztán és korrekten pihensz közöttünk, s homlokodon még a meterorok éterpora hamvasodik; már e pillanatban tele vagy vágyakkal, s aki akar valamit, fizet is érette. Te is fizetni fogsz.
Minden jel és az élet törvényei szerint túlélsz majd engem. Ennek nem örülök különösebben, de nem is neheztelek miatta. Kérlek, ha túlélsz, ne vádolj nagyon szigorúan a világ miatt, melyet örökségbe hagyok itt neked. Én is így kaptam, nagyon keveset tudtam csak javítani, tökéletesíteni rajta. Aludj jól, egyél, igyál, élj boldogan, a világ e pillanattól fogva a tied is. Engedd meg, hogy a házigazda mozdulatával felajánljam, tengerestül, pálmaerdőstül, irodalmastul és gázbombástul. Érezd jól magad közöttünk. Hozott Isten, öregem, hozott Isten.
