a mostani állapotom teljes mértékben ahhoz hasonlatos, mint amikor általános iskolás koromban vártam az osztálykirándulásokat. általában csak egy napos volt, de már egy héttel előtte kikészítettem a ruhát, amiben majd menni fogok. természetesen a kedvenceket. a fényképezőgépbe ha nem volt film(!), botrányt rendeztem, mert fotózni is kell. a presztizs megkívánta, hogy nálam is legalább annyi csipsz, meg ropi és üdítő legyen mint a többieknél. egyszer halál égés volt, de otthon hagytam a pénzem. akkor eladtam egy csipszet (üzleti érzék volt ám figyeled), a Vinczeárpi meg meghívott fagyira, így ezzel már rendben is voltam anyagalilag. (említett fiú még óvodában cumizott, elsőben hazaszökött reggel, nem mert felszállni a buszra. máig nem értem az embereket néha..na nem égetlek tovább árpi, aztán a suliban már nagyon megszerettem :) ) ja és szegény balázs a B-ből... ő nem is jött velünk aztán, mert mindig zacskóval a kezében ült, azonnal rosszul lett a buszon. nem is értettem, hogy van még így értelme az életnek, ha nem jöhet kirándulni... kicsit túlérzelmeskedtem ezt a dolgot, innen is látszik.
minden kirándulás előtti napon már röpködtem a boldogságtól, és este alig bírtam elaldni, valamint már hajnalban felébredtem. és már reggel azért aggódtam, hogy nehogy hamar elteljen a nap, mert ez az év legjobb napja, és ne legyen vége soha. Délben még nyugodt voltam, mert tudtam hogy fele hártravan. aztán végülis, az este mindig eljött. de akkor már kellően fáradtan és tudva, hogy megint új helyeket láttam, megnyugodva és csak picit szomorúan értem haza a pár kacattal amit meg kell vásárolni. kedvencem volt a muminos kis mesekönyv, amit nagyjából másnap kisebbik öcsém megreformált az ollójával. azt hittem megölöm.
kicsit kevesebb csipszet viszek, nem veszek annyi muminos könyvet és lovas kitűzőt, pár nappal tovább tart majd, a végén jobban elfáradok, a létszám picit nagyobb, és az osztályfőnök már nem figyel ránk többé. de a lényeg ugyanaz :)
