egy első bejegyzés... úgy éreztem írnom kell. csak, mert, magamnak.

ma volt egy ilyen felismerés. ami ritkán, de akkor nagy erővel hatást tesz az emberre. amikor úgy érzi rájött valamire. nem nagy dolgokra, elmondva talán jelentéktelennek is tűnik...

álltam a dombtetőn, a telken. a nap sütött, a békés júniusi nap érzés.. odanéztem a kisház tornácára a rá felfutott szőlőre... nem tudm ki ültethette, valószínűleg nagyszüleim kozül valaki. már nem élnek, pedig nem lennének öregek. azt hittem nagyon sokáig itt lesznek még, valójában elképzelhetetlen is volt, nélkülük. de már nincsenek. most a miénk az egész, ami régen a gizimamáék szőlője volt, csupa nagybetűvel. változott. minden megváltozott. az ember folyamatában néha fel sme fogja igazán, hogy valami...sose lesz többé úgy. és közben még minidg csak álltam egy helyben és néztem. ez már nem az, valami egészen más. talán én is egészen más vagyok, talán ezt sem vettem észre. egy héttel egy államvizsga előtt, érzékenyebb időszakomban egyszer csak fejembe vág egy érzés, hogy felnőttem volna? nem hiszem. sosem fogom úgy érezni. de van, hogy rájössz, megváltozott amit biztosnak hittél gyermekkorodban. s közben arra is, hogy az álmok bizony nem válnak valóra maguktól.

és bár várnád a tündért, a varázspálca nálad van. nincs használati utasítás, a nehézség ennyi.